Múzeum – könyvtár – levéltár – közművelődés
KKDSZ
Egyre több fórumon és beszélgetések válik témává, ki és hogyan képviseli a közgyűjteményi és közművelődési ágazat munkavállalóit. Az elmúlt néhány év tapasztalatait foglalja össze a szakszervezet egyik vezetője.
| Csóti Ccsaba |
2016-01-13 09:42 |
Néha előfordul, hogy egy magánbeszélgetésből közügy lesz, legalábbis a beszélgetés résztvevői úgy érzik, hogy amiről szót váltanak, azt célszerű megismertetni a nyilvánossággal is. Valami ilyesmi történt 2015 utolsó napjaiban e sorok írójával, és Frazon Zsófia muzeológussal, e portál egyik szerkesztőjével. A téma a közgyűjtemények helyzete, pontosabban az ezzel kapcsolatos felelősség kérdése volt. A rövid beszélgetés során hamar felkérést kaptam a szerkesztőtől arra, hogy ismertessem meg az általam is képviselt érdekvédelmi szervezetet, pontosabban annak munkáját a Magyar Múzeumok Online olvasóival. A Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének alelnökeként igent mondtam e felkérésre.
Úgy kezdődött
Kezdhetném azzal, hogy 1989-ben, amikor a KKDSZ megalakult – de azt hiszem, ha így folytatom, elveszítem minden lehetséges olvasómat. Kezdjük hát úgy, hogy a KKDSZ műhelyében született meg 1999-2002 között az a szakszervezeti követelés, mely 2002-ben kormányprogramként a közalkalmazottak 50%-os béremelését eredményezte. A KKDSZ vívta ki a dokumentumvásárlási támogatást is, igaz a válság éveiben, 2007-től, megvédeni nem volt ereje ezt a juttatást. Nem mintha 2007 után a juttatások védelmében bárki más jobban teljesített volna Magyarországon. Ez nem mentség, csupán ténymegállapítás. Arról, hogy meglátásom szerint mindez miért is alakult így, hogyan működhet jobban a szakszervezet, írásom végén szólni fogok majd.
Jelen
2016-ot írunk, és mindenki, aki múzeumban, könyvtárban, levéltárban, közművelődési intézményben dolgozik pontosan tudja, hogy milyen gondok nyomasztanak minket: alacsony fizetések, megszűnő vagy egyre korlátozottabban működő intézmények, romló munkakörülmények, nem egyszer dolgozói kiszolgáltatottság a munkáltatónak. Ilyen körülmények között kérdezik sokan, hogy mit tesz értem a szakszervezet? Azt hiszem, elég sokat. Röviden bemutatom, hogy egyetlen év alatt, 2015-ben mit tett a KKDSZ a tagjaiért, és azokért is, akik nem tagjai szakszervezetünknek.
Bér, bér, bér
Először nézzük a fizetések kérdését, a bérköveteléseket. A KKDSZ 2015-ben különösen sok akciót kezdeményezett és vitt végig a béremelés érdekében. Ennek kezdő lépése volt a 2015. január 20-ai tüntetésünk, mely Budapest mellett több mint 10 nagyvárosban, valamint Brüsszelben hívta fel a figyelmet az ágazat helyzetére. A budapesti központi tüntetésen ezer fő vett részt, a petíciót a minisztérium képviselője átvette. A kötelező egyeztetési fórumon, melyet áprilisban a KKDSZ akkori elnöke, Földiák András sürgetésére hívott össze Hoppál Péter kulturális államtitkár, elismerték a követelések jogossága mellett azok realitását is. Ennek következtében a 2016. évi költségvetés tervezéséhez kapcsolódóan májusra – a minisztériummal közösen – kidolgozott a szakszervezet egy 2016. évre szóló bérkompenzációs javaslatot, amit az NGM is elfogadhatónak tartott. A júniusi kormányülésen ezt követően született döntés arról, hogy mégsem kapjuk meg januártól ezt a kompenzációt. Azt a kompenzációt, melynek teljes költsége, beleértve a járulékokat is 5,5 milliárd forint lett volna, és érezhető, havi 5-15 ezer forintos nettó bérnövekedést jelentett volna a munkavállalók számára. Mindez egy egyességen alapult. Az egyezség az volt, hogy a szakszervezet e kompenzáció folyósításának évében, 2016-ban, együttesen a kormányzattal dolgozza ki azt az életpálya modellt, melyhez a 2017. évre forrást is rendel a munkaadó.
A kompenzáció bevezetésének bukása 2015 júniusa óta a KKDSZ követelése a minisztérium felé két fő elemből áll. Az egyik a 2008 óta elmaradt béremelések vonzataként azonnali, 50%-os bértáblára vetített béremelés követelése. A másik, hogy akkor és csak akkor lehet tárgyalni az úgynevezett életpálya modellről, tehát a jelenlegi bértábla-rendszer átalakításáról, ha az átmeneti időszakban, bérkompenzáció keretében, keresetnövekedést biztosítanak minden, az ágazatban dolgozó munkavállaló számára.
Együtt, külön?
Másodszor vizsgáljuk meg az összefogás kérdését az elmúlt évben, ami minden érdekképviselet egyik fontos erőgyűjtési lehetősége. Hazánkban általános, hogy ha valami probléma akad és azt szeretnénk, hogy más oldja, akkor nagyot sóhajtunk: össze kéne fogni! De magától, kívánságra, ez sem megy. Az összefogáshoz partnerek kellenek. Partner pedig számunkra csak olyan szervezet lehet, amely szervezet tagsággal is rendelkezik.
A KKDSZ 2014-2015-ben minden olyan ágazattal, melyben 2008 óta nem történt béremelés, együttműködést keresett és keres most is. Nem rajtunk múlott, hogy egészen 2015-ig nem volt túl erős az együttműködési hangulat semmilyen szakszervezeti és civil mozgalomban a kulturális területen. Jelenleg már vannak szövetségesek, a civilek között épp úgy, mint a szakszervezetek között. A szövetségesek nélkül nem lehetett volna erős és látványos a múlt évi demonstrációnk sem, ahogyan mi is csatlakoztunk május végén a szociális dolgozók tüntetéséhez. De szövetségesekkel léptünk fel 2015-ben a Veritas Intézet pénzpocsékoló és szakmaiatlan funkcióbővítése ellen mind a sajtóban, mind a parlamentben, miként szövetségeseinket támogattuk, amikor kiálltunk az NKA átalakításával szembehelyezkedő szakmai képviseletek, köztük a Magyar Írószövetség mellett. A KKDSZ az elsők között fejezte ki szolidaritását Sándor Máriának, a fekete ruhás nővérnek is, aki épp úgy a bértábla alá tartozók érdekeiben lépet fel, ahogy a mi szakszervezetünk is. Megvolt a hajlandóság arra is, hogy ez a szolidaritás részünkről erősebb legyen. Nem volt meg – akkor még – a támogatás ehhez az egészségügyi szervezetek részéről.
Mindemellett, ha nem csak az első vonalbeli médiában megjelenő híreket olvassa valaki, akkor azt is megtudhatja, hogy a KKDSZ tagja a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF), amely az összes közszolgálatban dolgozó, komolyan vehető szakszervezet szövetsége. E szervezet tömöríti azokat az egészségügyi, közhivatali, iskolai, színházi stb. területen szervezett szakszervezeteket, melyek reprezentatívak.
Mit jelent a reprezentativitás? Annyit, hogy a munkáltató, esetünkben a költségvetésért felelős magyar kormány, ezekkel a szervezetekkel, és csak ezekkel köteles tárgyalni. Más szervezetek képviselői, bármekkora médiaeseményt szerveznek is számukra, nem kötelező tárgyalópartnerei a mindenkori magyar kormánynak.
Mi a szakszervezet – misszió
Magyarországon az a kérdés is gyakran fogalmazódik meg, hogy tulajdonképpen mi is a szakszervezet? Olyan, mint egy párt? Olyan, mint egy civil egyesület? Mint például egy horgászszövetség? Ha pedig egyik sem, akkor hát mi?
A szakszervezet mindenekelőtt az önmagukról gondoskodni képes és akaró emberek szövetsége. Azoké, akik azt gondolják, hogy beleszólhatnak saját életük alakításába, elsősorban azokon a helyeken, ahol életük egyharmadát töltik: a munkahelyükön. Akik úgy gondolják, hogy nem adomány a bér, hanem a munkavégzésük jogos ellentételezése. Akik úgy gondolják, hogy a munkabér célja, hogy méltóságteljes emberi életet teremthessenek belőle maguknak és családjuknak. Akik úgy gondolják, hogy a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” nem csak egy vicceskedő dal a magyar rendszerváltás korából, hanem olyan életkeret, amelyben érdemes élni, alkotni.
Ebből az is következik, hogy szakszervezet és érdekképviselet nemcsak a tagok ellenében, de a tagok nélkül sincsen. Az érdekképviselet csak akkor tud eredményesen küzdeni, ha erős. Márpedig akkor erős, ha egy-egy szakmában tagjai számosak, többségben vannak. És e többségen belül vannak aktív tagok, akik hajlandók kiállni a munkakörülmények javításáért, ha kell, a több bérért. Őket azonban nem hagyhatják magukra azok, akiknek más a habitusa. Akik csendesebbek, azok csendben állnak a hangosabb társaik mellett. És ha kell, akkor némán állnak mellettük, de akkor is mellettük állnak. Ha egy vezető megfenyegeti azt, aki kiáll önmagáért és a többiekért, akkor nem kerülik el őt a folyosón, hanem naponta 10-20 ember keresi a társaságát. A csendes tagok nélkül nem működik jól a szakszervezet, akárhány hangos tagja is van.
A KKDSZ hangos szakszervezet. De lehetne hangosabb is. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha sok-sok csendes, de szolidaritást vállaló tagja van. Aki tehát azt akarja, hogy a szakszervezet védje meg, álljon ki érte, érjen el több eredményt, az tegyen érte, hogy legyen olyan szakszervezete, mely képes erre. Magában senki nem jut semmire. Ezt pontosan tudja mindenki, még a legmagányosabb személyiség is.
A szerző a KKDSZ alelnöke
Jelen szöveg a KKDSZ alelnökének önálló véleménye, amit azonban előzetesen egyeztetett Papp Katalinnal a KKDSZ mb. elnökével és a KKDSZ elnökségének testületével.
