December 19-én, szombaton délelőtt éppen az aktuális nagybevásárlásra készülődvén sms-ben kaptam a döbbenetes hírt: „Varga Laci tegnap este váratlanul eltávozott az örök vadászmezőkre.”
Varga Laci barátom, harcostársam, vitapartnerem, a SZEF volt elnöke elment. Elment most, mikor élete talán legkevésbé harcos, de talán legboldogabb szakaszára készült. „Befejezem az egészet, kiszállok, hazamegyek és unokázni fogok.” Mondta már több mint egy évvel ezelőtt, és tudatosan építette is az átvezető utat, hogy az addigi aktív életpályát egy új minőségűre cserélje.
Kedves Laci ismereteim szerint világ életében közösségi ember voltál, a közösségért, azok tagjaiért, a tagok érdekének kifejezésért, védelméért tevékenykedtél, már kora ifjúságod óta, természetesen az adott feladat által meghatározott közegben, s megkövetelt minőségbe. Te is, mint jónéhányan közülünk az ifjúsági mozgalomban kezdted, majd szakszervezeti területen folytatattad ez irányú tevékenységedet úgy, hogy közben soha nem feledkeztél meg tanult szakmádról és hivatásodról, a tanári pályáról, az oktatásról. A közösség érdekében végzett minőségi munkád hozta az újabb és újabb feladatokat, s a 90-es években a Pedagógusok Szakszervezetének vezetője, majd nem sokkal később a SZEF alelnöke, majd elnöke lettél. Ez életmódváltozást is követelt, hiszen a szeretett miskolci közegből a fővárosiba kellet jönnöd. De csak jöttél, s nem költöztél, s igazi otthonod maradt Miskolc, ahova amint tehetted már mentél is vissza, hogy otthon, családi körben töltsél minél több időt.
Mi, a közelálló érdekvédelmi területeink miatt korán megismerkedtünk, de kapcsolatunk igazán az érdekegyeztetés területén teljesedet ki. Ugyanis viszonylag közel laktunk egymáshoz, s így a tárgyalásainkra, főleg az Érdekegyeztető Tanácsba együtt mentünk, és onnan együtt jöttünk haza. Ez utóbbi volt a gyakoribb. S e hazatérésnek megvolt a szertartása. Ugyanis mikor beültünk a kocsiba rágyújtottunk egy-egy szivarra és beszélgettünk, mindaddig, amíg a szivar tartott, még akkor is, ha hamarabb megérkeztünk ideiglenes lakásod, a Benczúr szálló elé. Nem váltottuk meg a világot, de sok hasznos tanácsot adtunk egymásnak, amit a munkánk során eredményesen tudtunk használni. Vitatkoztunk, egyetértettünk, segítettük egymást és kerestük a közös megoldásokat. Talán volt, amit meg is találtunk.
E beszélgetések során említetted terveidet az új életszakaszodról, s én megértettem. Drukkoltam Neked, hogy sikerüljön. De itt jött az élet kegyetlensége. Tisztséged megszűnte után nagy társaságban búcsúztattunk ideiglenes otthonod, a Benczúr szálló megfelelő termében, s úgy mentünk haza, hogy előtted ez új minőségű életszakasz, boldogan unokázhatsz, élvezheted a család közelségét. De sajnos nem így történt. Másnap kaptam a döbbenetes hírt, hogy még az éjszaka súlyos betegséggel kórházba kerültél. Reménykedve vártuk a folyamatos híreket, milyen az állapotod, és bíztunk a jóban. Ami úgy tűnt, hogy jön, de sajnos nem ez jött, hanem a döbbenetes hír jött: elmentél közülünk.
Kedves Barátom, Laci a fizikai valóságból elmentél, de közülünk nem, a szívünkbe itt vagy, s itt is maradsz, örökre. Munkádat, tanításodat nem feledjük, építünk rá, megőrizzük.
Kuti László
